Szent Alexius, a koldusok védőszentje
Mi, akik kenyeret koldulunk, miközben naponta rójuk
Az országutat és a város útjait,
Térdeljünk le, és imádkozzunk az országot járva is
A szenthez, kísérje vándorait.
Oltárunk fénye egy fényes boglárka.
Szentélyünk a gyepes árok partja.
Még így is figyel ránk Szent Alexius.
Az Isten vándora.
Otthont adott neki a ragyogó Róma,
Hercegnö volt a menyasszonya,
De esküvöje napján elhajózott,
Vitte a Tiberis hullámos rohama.
Földet Ázsia partjainál ért.
Pogány népek között;
Koldult, vándorolt, prédikált, imádkozott,
Lelkeket mentett, pokolba egy sem költözött.
A kor megtörte, kíntól gyötörve tért vissza
Az atyai házba,
De senki sem látta meg, ki ez a csavargó,
Nem ismerték fel, kit takar szakálla.
Apja viszont szólt: "Kapjon inni, enni.
Legyen az ő vacka a lépcső alatt."
Alexius tehát bemászott, megszállt ott.
Mégsem maradhatott.
Mikor ugyanis leszállt az éj a hétdombú városra.
És a császár berontott.
Mondván: "Nos, hallom, egy szent van itt.
Ki megtisztítja azt, aki romlott."
Bizony, hiába keresték, a szentet nem lelték.
Mert lelke már messze járt.
Kit test szerinti otthonából kivonulva
A magas ég útja várt.
