Szent Alexius életét illusztráló üvegablakok Franciaországból.
Szent Alexius, a koldusok védőszentje
Mi, akik kenyeret koldulunk, miközben naponta rójuk
Az országutat és a város útjait,
Térdeljünk le, és imádkozzunk az országot járva is
A szenthez, kísérje vándorait.
Oltárunk fénye egy fényes boglárka.
Szentélyünk a gyepes árok partja.
Még így is figyel ránk Szent Alexius.
Az Isten vándora.
Otthont adott neki a ragyogó Róma,
Hercegnö volt a menyasszonya,
De esküvöje napján elhajózott,
Vitte a Tiberis hullámos rohama.
Földet Ázsia partjainál ért.
Pogány népek között;
Koldult, vándorolt, prédikált, imádkozott,
Lelkeket mentett, pokolba egy sem költözött.
A kor megtörte, kíntól gyötörve tért vissza
Az atyai házba,
De senki sem látta meg, ki ez a csavargó,
Nem ismerték fel, kit takar szakálla.
Apja viszont szólt: "Kapjon inni, enni.
Legyen az ő vacka a lépcső alatt."
Alexius tehát bemászott, megszállt ott.
Mégsem maradhatott.
Mikor ugyanis leszállt az éj a hétdombú városra.
És a császár berontott.
Mondván: "Nos, hallom, egy szent van itt.
Ki megtisztítja azt, aki romlott."
Bizony, hiába keresték, a szentet nem lelték.
Mert lelke már messze járt.
Kit test szerinti otthonából kivonulva
A magas ég útja várt.
Szent Alexius (jobbra), Szent Rókus, Szent Sebestyén és Szent Pirminius társaságában, mozaik ábrázolás. Az ausztriai Innsbruck templomának homlokzatát díszítő kép a XVII. század kezdetén született. A városban pusztító pestis járványt megállítandó céllal emelték a templomot, ezért is kerülhetett fel a szentek sorába Szent Rókus, akit a pestis ellen védő szentként tiszteltek.
Júliusban ünnepeljük rendünk patrónusának, a hajléktalanok és zarándokok védőszentjének, Szent Alexiusnak (magyarul Elek) napját. Ennek apropóján röviden összefoglaltuk a szent életének fontosabb állomásait.
1. Savelli Alexius vagyonos és befolyásos szülőktől született Rómában az 5. században. Édesapja, Euphemianus római nemes volt, aki a császár udvarának egyik legmagasabb beosztását viselte. Euphemianus és felesége, Aglae jótékonysága ismertté tette őket a szegények és szerencsétlenek körében. A hosszú ideig gyermektelen pár imái végül meghallgatásra találtak és fiúk született. Az Alexius nevet adták neki, és ő felnőve követte szülei példáját, idejét és képességeit a jó cselekedetekre fordította. Szüleinek mindig engedelmeskedett, és annak ellenére, hogy életét Isten szolgálatára kívánta szentelni, beleegyezett a számára előkészített házasságba. Esküvője napján azonban elmondta vágyát menyasszonyának, hogy Istent kívánja szolgálni. Ő áldását adta Alexius döntésére, aki elhagyta otthonát és elutazott a Szentföldre, majd letelepedett Edesszában, egy szíriai városban…
2. Az Edesszában eltöltött jó tíz év imádságos életet, önfeláldozást és önsanyargatást jelentett, mindenét a szegényeknek adta, és a koldusok között keresett helyet magának, akik a Miasszonyunkról elnevezett templom kapujában álltak. Alamizsnából élt, de csak annyit tartott meg magának, amennyire mindenképpen szüksége volt, a felesleget a többieknek adta, akik még szegényebb körülmények közt éltek. A hagyomány szerint, Alexiust mint „Isten választott emberét” szólította egy titokzatos hang a templomban, amelyet sokan hallottak: „Hozzátok ide az Isten emberét, mert méltó a Mennyek Országára. Az Isten lelke rajta, és imádsága felszáll, mint a tömjén füstje Isten színe előtt. Ő az, aki a templom kapujában áll.” Azért, hogy elkerülje az emberek figyelmét, a nyilvánosságot, Alexius elmenekült és Laodiceába akart hajózni - a szentet ábrázoló alkotásokon a hajó, ezekre a kalandos utazásokra utal. Az isteni gondviselés azonban közbelépett, és Alexius ismét szülővárosában, Rómában találta magát…
3. Ismeretlen maradva, családjától engedélyt kért, hogy a házukban lakhasson. Az apja megengedte, azt hitte, hogy fia egy szükséget szenvedő szegény idegen, és ezek után Alexius mintegy tizennyolc évig apja palotájában élt a lépcső alatti zugban. Egy szolgát bíztak meg, hogy törődjön vele, azonban megaláztatásban, megvetésben és rossz bánásmódban volt része, amit Alexius alázattal elfogadott, s közben idejét imádságban töltötte, csekély táplálékát pedig megosztotta másokkal, akik nagyobb szükséget szenvedtek. Családja soha nem tudta meg, hogy az ő fiúk volt az az idegen, aki a lépcső alatti zugban húzta meg magát. Amikor felismerte, hogy halála közeleg, leírta élete egész történetét. Úgy halt meg, hogy kezében szorította az elkészült iratot. A házban való jelenlétét ugyanaz a titokzatos hang tudatta a római papsággal, amely Edesszában „Isten embereként” szólította. „Keressétek meg az Isten emberét, keressétek Euphemianus házában.” Ezután Arcadius és Honorius császárok eljöttek Ince pápával a házhoz, és tudomást szereztek a szolgáktól Alexiusról, aki a lépcső alatt élt és türelméről, életszentségéről ismertek. Ott találták meg a zugban, már holtan, arca azonban fényesen ragyogott. Senki nem tudta kivenni kezéből az írást, és csak a pápa utasítására engedett azonnal a halott Alexius keze. Hangosan felolvasták a történetét, és mindenki, a család tagjai is megtudták, ki volt ő. Úgy tartják, hogy július 17-én halt meg.
4. A pápa és a két császár Alexius testét hordágyra tették, körbe vitették a városban, és kihirdették, hogy Isten emberét, akit korábban hiába kerestek, megtalálták. Az egész nép szaladt, hogy lássa őt. A betegek, akik megérintették a testét, meggyógyultak, a vakok visszanyerték látásukat, a megszállottak megszabadultak a gonosz lelkektől. Alexius testét végül a Szent Bonifác templomban (Santi Bonifazio e Alessio all' Aventino) helyezték nyugalomra, ahol Szent Alexius szentélye mind a mai napig megtalálható a falépcsővel együtt, amely alatt a szent élt atyja házában. Hivatalosan a katolikus egyház 1697-óta emlékezik meg Szent Alexiusról, amit minden év július 17-én tartunk. A szentek könyvében Szent Elek néven találhatjuk.